EGY SZOBALÁNY NAPLÓJA

-Célestine, a szobalány mesél tucatnyi „tisztes” polgárcsaládnál töltött szolgálatának éveiről, a nevetséges és elviselhetetlen emberi alávalóságról.Részlet a műből: Egy reggel csengettek, és mert a szobainas nem volt otthon, én mentem ajtót nyitni. Egy fiatalember lépett be. Rosszképű, ravasz tekintetű fickó. Félig munkás, félig csavargó külsejű, az a fajta, ki felváltva él betörésből és szerelemből. Kis fekete bajusza, sápadt arca és piros nyakkendője volt. Kíváncsian és meglepődve nézegette a pompás előszobát, a szőnyegeket, a tükröket. Majd egy levelet nyújtott át a Madame számára és rekedten, de parancsoló hangon így szólt:– Választ kapok…A pénzéért jött? Vagy csak megbízásból jött? Nem, aki csak küldönc, az nem beszél ilyen rendelkező módon.– Majd megnézem, hogy az asszonyom itthon van-e – feleltem okosan, kezeim között forgatva a levelet.– Itthon van… tudom… csak semmi kifogás… ez sürgős!Madame elolvasta a levelet, arca ólomszürke lett és rémületében még a dadogásán sem tudott uralkodni.– Itt van… itt nálam? Egyedül hagyta… az előszobában?… Honnan tudta meg a címem?De csakhamar összeszedte magát.– Semmi, semmi… nem is ismerem… egy szegény ember és az anyja haldoklik…Remegő kézzel gyorsan kinyitotta íróasztalát és kivett egy százfrankos bankjegyet.– Adja oda neki… gyorsan… gyorsan… szegény fiúnak!Nem bírtam elfojtani vigyorgásomat.– Madame ma igen nagylelkű és a szegényeinek szerencséje van.A „szegény” szót szemtelenül hangsúlyoztam.– De menjen már! – sürgette Madame és alig bírt magával.Mire visszajöttem, Madame, ki nem volt valami rendszerető és holmiját gyakran szerteszét hagyta a szobában, ezt a levelet már apró darabokra tépte és a tűzbe dobta.Soha nem tudtam meg, hogy valójában ki volt ez a fickó, és nem is láttam viszont. De az bizonyos, hogy ettől a naptól kezdve, Madame nem állt öltözködés előtt meztelenül a tükör elé és nem kérdezte tőlem mutogatva siralmas kebleit, hogy „elég kemények-e?”-