TIBETI SZÉL

Száraz Miklós György regényének helyszíne a misztikus Tibet. Noha ő maga járt a „világ tetején”, a csodák és rejtelmek földjén, mégsem a 21. századi Tibetbe repít bennünket, hanem a 18–19. századi, az európaiak előtt még jórészt ismeretlen világba. A regény főhőse Manszur bég, aki Katalóniában, Girona zsidó negyedében, a Call egy ritka madarakat, afrikai álarcokat és antik könyvritkaságokat áruló, rejtélyes kis boltjában ismerkedik meg egy angol orvossal, Sir Robert Moorral. A két férfi, a poliglott magyar (székely) és az angol, aki elhivatott gyógyító – emellett feltehetően a Brit Birodalom kémje – mindössze néhány hetet tölt egymás társaságában, mégis barátként válnak el, hogy majd évtizedek múltán a messzi Keleten, a hópárduc és a borjúorrú démon földjén, Tibetben találkozzanak újra. Ahol sorsuk, ha csak ideig-óráig is, de összefonódik Dzsampal Gyaco, a nyolcadik dalai láma életével, és egy tibeti asszonyéval meg nyolcéves fiáéval…Mi lehet közös ebben az öt emberben: az egymástól is nagyon különböző két európai tudósban, a Potala égbe magasodó palotájában trónoló istenkirályban, az asszonyban és a gyerekben? A válasz kínálkozó: másként, de mindannyian a boldogság forrását, az élet értelmét, a létezés legtökéletesebb formáját keresik.Ha a történet itt-ott ismerős, ha Manszur bég kapcsán az olvasóban felderengne a Himalája lábánál, a dardzsilingi sírban nyugvó Kőrösi Csoma Sándor alakja, az bizonyára nem a véletlen műve. De az írói fantázia szárnyalása nem engedi, hogy azonosítsuk a regényhőst a tudós kutatóval. Nem valós életrajzot kapunk, de azért sokunknak jóleshet elhinni, hogy a dardzsilingi sír valójában üres, a halotti bizonyítvány hamis, és a férfi, aki egész életében Lhászába készült, eljutott oda. Magával ragadnak bennünket az érzetek, a színek, az illatok, a boldogság kereséséért és a vágyak beteljesüléséért vívott belső küzdelem lírai leírása.„Eddig úgy telt az életem, mintha kerti ösvényen lépkedtem volna. Tisztán láttam az utat. Megvetettem a siránkozókat, akik csak visszatekintve látnak tisztán, előttük pedig alig kivehető az ösvény, és ködben úszik a baljós árnyakkal teli táj. Mosolyogtam rajtuk. Kishitűnek éreztem őket. Bizonytalannak. Én semmitől nem féltem, csak az időtől. Hogy rövid lesz. És most? Most kell megtanulnom, hogy az út ködös? Hogy beleveszhet a semmibe? Hogy hamarabb érhet véget, mint az életünk? Az időről mindig tudtam, hogy nyúlós és alattomos. Változékonyabb, mint az emberi jellem. Olyan, akár a kaméleon. Azt hittem, percek és órák tagolják. Hogy a hetekkel, hónapokkal, évekkel futok versenyt. Hát nem. Az idő nem kívül van, hanem bennünk. Az idő szagok és ízek. Érzések. Olyan érzések, amik egész életünkben velünk vannak. Gyakran évek vagy évtizedek távolából törnek ránk. Emlékek, benyomások. Egy barlang sötétje. Az eső dobolása a tetőn. A krumplicukor íze. Egy pofoné. A lelkifurdalásé. A becsapottságé. A vereségé. Ez az idő.”„Menj, és lásd a valóságot. Ő pedig megy, mert mennie kell. Megint látja, amit sok száz és ezer alakban látott már, látja önmagát az újratestesüléseiben, a lét forgatagában újra és újra eltévedőt, a megszállottan kutató tudóst, a torkokba tőr pengéjét verő, vasba öltözött katonát. Látja a világ köldökét, a jósdát, kapuján felirat, Gnothi seauton, ismerd meg önmagad, látja az okos királyokat, akik hosszú századokra gondolva építenek, és látja az örök ostobákat, akik néhány év alatt rombolnak le mindent, amit elődeik évtizedek, évszázadok alatt építettek. Seregeket lát, tűzköpő fegyvereket, égen lopakodó gépszörnyeket, könyvek fölött görnyedő megszállottakat, ismeretlen eszközökkel babráló tudósokat. Lát egy hegyet, oldalában fekete bivalyokat, az erdő alján egy falut, egy kisgyereket, aki az úton guggol, és magafeledkezve figyel egy szellő borzolta pocsolyát…”„Kerestem föld alatt. Súlyos vizek mélyén. Kősivatagok közepén, ahol a csend kergeti a suttogó szelet. Rossz helyen kerestem. Eredj, bömbölték a hullámok, menj, súgták a szelek. Semmit sem értesz. Még azt sem látod,