SZÉPSÉGES KÉK ÁLLAT

A múlt század eleji Tallinnban járunk. A szerény körülmények között élő, ám élénk képzelőerővel megáldott Oskar műszaki rajzolóként dolgozik a tengeri erődben. Munkája valóságos kínszenvedés számára, amit csupán a művészet enyhíthet: szabadidejében rajzórákat vesz az őt tehetsége miatt felkaroló híres festőtől. Egy napon modell után kutatva egy nyomorúságos állapotú, rongyokba burkolózott alakra bukkan. A férfi révén Oskar előtt feltárul egy rég feledésbe merült, csodálatos világ, amely mindinkább magába szippantja őt.A fiktív napló megírásához Oskar Kallisnak (1892–1918) a nemzeti romantika és a szecesszió szellemében fogant műveiből ihletet merítő Kivirähk mesterien idézi meg a fiatalon elhunyt festő színpompás, élettől vibráló képeinek hangulatát. A néhol zavarba ejtően naiv főhős hétköznapi nyelven elbeszélt vallomása azonban jócskán túlmutat az adott koron és kulturális közegen: a könyv olyan örök érvényű témákra irányítja a figyelmet, mint a művész küldetése, a művészet hatalma vagy a képzelet és a valóság között húzódó vékony határvonal.Az Ördöngös idők és Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét szerzőjének jellegzetes írói eszközei – az abszurd humor, a szárnyaló fantázia és a mitológiához való kapcsolódás – ebben a regényben is szerephez jutnak, de Kivirähk ezúttal egy újabb, lírai oldalát is megmutatja a magyar olvasóknak.Andrus Kivirähk (1970) a legjelentősebb kortárs észt írók közé tartozik, minden fontos irodalmi díjat elnyert már hazájában. Rendkívül sokoldalú szerző: ír regényeket, meséket és színdarabokat is. Végzettségét tekintve újságíró, ma is rendszeresen publikálja tabudöntögető, provokatív és szatirikus jegyzeteit a sajtóban. Kiváló történetmesélő, aki műveiben sajátosan groteszk humorral próbálja újrafogalmazni az észt identitás lényegét.-Ekkor kihunyt a fény. Mintha felhő úszott volna a nap elé. Újra kellemesen hűvös és árnyékos lett a tisztás, madárdallal teli.– Na, mit firkálgatott itt össze nekem? – kérdezte a kisasszony. – Mutassa már a szerencsétlen képét! Látni szeretném, érdemes volt-e arra fecsérelnem a drága időmet, hogy egy ilyen művésznek illegessem magam.Odanyújtottam a rajzomat. Hatalmas tűzgömböt ábrázolt, a kisasszonyról egyetlen vonás sem volt rajta. Nem fért a fejembe, miként történhetett. Emlékeim szerint a legnagyobb igyekezettel rajzoltam le a szemét, a göndör fürtjeit, az ajkát, az orrát… Semmi ilyesmi nem látszott a papíron, csupán a sárga robbanás.A kisasszony fejét oldalra billentve szemlélte a képet. Némán vártam az ítéletét.– Nocsak... – szólalt meg végül. – Nem is rossz. Egész ügyesen megragadta. Ki hitte volna, hogy képes rá…-