HORVÁTH TÜNDE: STRÁZSA-DOMBI MESÉK - FŐNÖKI REZIDENCIA A BRONZKORI HATVAN TERÜLETÉN

Hatvan város külterületén magasodik a helybéliek által Strázsa-hegynek nevezett, agyag-, márga- és löszrétegekből felépülő magaslat, amely már az ősidőkben várhelyként funkcionált. Erről a régészeti lelőhelyről kapta nevét az a jelentős bronzkori kultúra, amely, bár nem is az első, és nem is a legkorábban megásott lelőhelye volt ennek a művelődésnek, de az itt ásatást folytatók kapcsolták össze először a Strázsa-hegyi kerámialeleteket más alföldi telltelepülések hasonló anyagával. Így jutottak arra a megállapításra, hogy egy sajátos stíluskört képvisel egy bizonyos földrajzi elterjedési határon belül, amely az őskori régészeti kultúrák jellemzője. Így született meg a Hatvan-kultúra elnevezés, amely a Kr. e. 2200 és 1400 között élte virágkorát, főként a mai Északkelet-Magyarországon, kissé átterülve a szomszédos Szlovákia területére. Ehhez a tudományos felismeréshez még lokálpatrióta helyi polgárok tették le az alapokat: a strázsa-hegyi magaslaton kutatott elsőként Sperlágh József helyi patikus az 1870-es években, akinek munkáját a 20. század elején Révász József, a város rendőrtanácsosa folytatta. Munkásságuk nem tűnt el a feledés homályába, ez részben annak köszönhető, hogy segítségül hívták a Magyar Nemzeti Múzeum kiváló tudósait, Rómer Flórist, majd Tompa Ferencet. Az ő érdemeiknek tudható be, hogy a leletek bekerültek az ország első múzeumának gyűjteményébe, ahol részben napjainkig megőrződtek. Kevésbé közismert ugyanakkor, hogy a strázsa-hegyi lelőhelyet immár kétszáz éve feneketlen étvággyal pusztító agyagbánya művelése során nemcsak régészeti, de jelentős geológiai leletek is napvilágot láttak, és az ősmaradványok közt olyan emlősfajok fordultak itt elő (például ősorrszarvú, -szarvas, -őz, -majom, -okapi és -medve), amelyek, hála Gaál István munkásságának, világhírűvé tették a mára jelentősen megbolygatott és megcsonkult lelőhelyet. Ez a könyv az egykor érintetlen Strázsa-hegynek állít emléket, bepillantást engedve abba az „aranykorba”, mikor a magaslat még bolygatatlanul állt önnön szépségében, és felelevenítve azokat az időket, amikor az ember lába rátiport, majd megkezdte értékeinek kizsákmányolását. Ami belőle megmaradt, annak sorsa és jövője tőlünk függ.