MINDIG, HA JÖN AZ ESTE

A tizenegy éves Lotti nem csupán édesapja távollétét és a második világháború hétköznapi következményeit szenvedi el, de testi fogyatékosságát is stigmaként viseli. A Mindig, ha jön az este az ő felnövésének, eszmélésének története, miközben igazi magyar sorsregény. Arról gondolkodtat el, milyen eséllyel élhető túl ép elmével egy háború, még úgy is, hogy a fegyverek másutt dörögnek, hogyan maradhat együtt a család, ha a családfő a fronton teljesít szolgálatot, s nem utolsósorban arról, miképpen értelmezhető a hazaszeretet fogalma két világrend szorításában, amikor már tényleg csak a legszűkebb környezetünkben bízhatunk.Részlet„A németvárosi templom tornyán fennakadt egy gólya. A fogságba esett madár éles, panaszos hangja messzire elhallatszott, a Gróf Wenckheim, a Malom, a Kőmíves, a Bárány, az Ív, de még a templomtól több száz méternyire fekvő Palló utca lakói is összefutottak a jajveszékelésre. Előbb azt hitték, a szirénák szólaltak meg, és csak később, amikor a templomkertben kialakított légoltalmi pince felé siettek, terjedt el köztük a hír, hogy egy gólya járt szerencsétlenül.Mire a sekrestyés nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa a sivalkodó állatot, a templomot egész csődület vette körül. A sekrestyés szuszogva fölszaladt a torony egyre keskenyedő lépcsőin. Az utolsó fordulóhoz érve kicsapta a zsalugáteres kisablakot. De hiába nyújtózott, nem érte el. Kövér karjait úgy emelgette a kereszt alatt vergődő madár felé, mintha imádkozna. A templomkertből nézve mulatságos látványt nyújtott, azonban senkinek sem akaródzott nevetni. Többen Kneifel bádogost követelték.Kneifel bádogos hosszú rúddal érkezett. Amint fölért, átfúrta magát a lőrésnél alig szélesebb ablakon. Kint volt. A szemébe tűző napfénnyel dacolva elindult. Mint a jó tetőfedők, ügyesen egyensúlyozott a simára kopott cserepeken. Mutatványa az elismerés hangjait csalta elő az összeverődött németvárosiakból. Amikor a kereszt alá ért, bal kezével a tövébe fogódzott, a jobbjában tartott rúddal pedig böködni kezdte a gólyát, kereste, hol tud úgy a szárnyak alá nyúlni, hogy aztán biztonságosan leemelhesse a villámhárítóról. A diófaverésre használt dorong az ösztönös félelem újabb hullámát szabadította a madárra, kétségbeesetten jajgatott, a nyakát tekergette, emelgetni próbálta a drótba gabalyodott szárnyait, ami lentről suta rángatózásnak tetszett.Aztán egyszer csak megakadt. Kneifel bádogos, mintha a béke zászlaját tartaná a magasba, diadalmas mozdulattal a levegőbe emelte a testet. Körülpillantott, felmérte a helyzetet, és araszolni kezdett hátrafelé. Odalent a tömeg hálás izgatottsággal morgott. Már a zsalugáteres kisablaknál jártak, amikor a gólya rúgott egyet. A Kneifel bádogos markában addig biztosan tartott rúd megbillent, ettől a bádogos is megingott, de épp csak annyira, hogy a cipősarok karistolásától a cserepek néhány morzsája a lentiek vállára pergett. A nagy madár átfordult, és mint egy sötét szalaggal átkötött hatalmas fehér csomag, lezuhant a porba.”