LEVEGŐBEN, HOMOKON - EXPEDÍCIÓ A SZAHARÁBAN 1931-1936

Az angol beteg: aki se nem angol, se nem beteg: zsadányi és törökszentmiklósi Almásy László Ede utazó, Afrika-kutató és felfedező. 1932. május 1-jén tette első jelentős felfedezését, amikor megtalálta a Zarzura oázist, felfedezőtársai Sir Robert Clayton, Penderel repülő-alezredes és Patrick Clayton voltak. A csapat felfedezte a Gilf Kebir fennsík északi fővölgyét, a Vádi Abd el Malikot. A csapat a homokdűnéken keresztül, Egyiptomon át közelítette meg Zarzurát. A helybeliek csak a keréknyomok láttán hitték el Almásynak, hogy a homoktengeren keresztül érte el Zarzurát, és az Abu Ramla (a Homok Atyja) nevet adták neki. A felfedezés híre világszerte elterjedt, 1933-ban, immár az Universal pénzügyi támogatását élvezve, Almásy visszatért Egyiptomba, a Gilf Kebír térségébe. Az expedíció a Líbiai-sivatag utolsó ismeretlen helyeit térképezte fel. Ekkor fedezte fel az úszók barlangját a sivatagban, benne a barlangi festményeket. A növény- és vízábrázolásokból arra a következtetésre jutott, hogy egykor azon a helyen, ahol egy fűszál sem maradt meg, egykor időszakos vagy állandó vizek voltak. Ain Dua sziklabarlangjaiban körülbelül nyolcszáz, fehérrel, vörössel, barnával és sárgával színezett állatalakot és feketével ábrázolt emberformát találtak. A közel negyven szikláról és a húsznál több barlangról fényképek és vázlatok százait készítették, továbbá a barlangokban talált kőszerszámokból is sok ládányit gyűjtöttek össze. Almásy 1934-ben és 1935-ben térképezte fel a Szahara közepén található Nagy-homoktenger nevű hatalmas homoksivatagot. Ő tudósított először arról, hogy a Nílus egyik szigetén, Vádi-Halfa közelében egy magyar nevű berber törzs él, amelynek tagjai állítólag II. Szolimán szultán serege által összefogdosott magyar hadifoglyok, majd katonák leszármazottai. A törzs magyarabnak nevezi magát. Részlet: Afrika térképén még a közelmúltban, ott, ahol a huszonhatodik hosszúsági fok szeli a Ráktérítőt, hatalmas fehér folt éktelenkedett. A térképrajzolók az üres helyet úgy töltötték be, hogy nagy betűkkel beleírták: Libyai Sivatag. Ha a Szaharát három részre osztjuk, a Libyai-sivatag a nyugati harmadrész. A hosszúsági és szélességi fokok képzelt vonalán futnak végig Egyiptom, Szudán és az olasz Tripolis határai. A valóságban ott azonban csak a homok határos a sziklával, a semmi a végtelenséggel. A régi egyiptomiak valamikor még ismerték ennek a hatalmas homok- és sziklatengernek a belsejét. Később évszázadokon át senki sem járta a Halál birodalmát, és feledésbe ment az ókori utazók ismerete. Amikor az arabok Kis-Ázsiából bevándoroltak Afrikába, lépésről lépésre kellett elfoglalniuk és megismerniük az új hazát. Babonás félelemmel nézték az ókori Egyiptom misztikus kultúrájának emlékműveit és csak lassan, tapogatódzva haladtak előre az ismeretlen országban. A Libyai-sivatag kérlelhetetlen pusztasága megfélemlítette a foglalók seregeit, és évszázadokig tartott, amíg egyes vakmerő felderítők felfedezték a homoktenger szigeteit, az oázisokat. Akik ilyen felderítő útról visszatértek, csodálatos dolgokat meséltek. Kékszemű, szőke, de sötétbőrű emberekről, akik végtelenül messze, kint, a sivatag hozzáférhetetlen helyein rejtelmes oázisvárosokban élnek.