HANNIBAL ANTE PORTAS - HÍRÜNK A VILÁGBAN

Hannibal ante portas! Hannibál a kapuk előtt! – adták tovább a hírt a rémült római polgárok i. e. 217-ben, amikor az Alpokon átkelve az ókor egyik legnagyobb hadvezére seregei élén az örök város felé közeledett. Romsics Ignác új kötete első részének címe arra utal, hogy napjaink európai polgárai ismét fenyegetve érezhetik magukat. Az átalakulóban lévő világpolitika többféle lehetőséget rejt magában, s ezek egyike nem a tartós béke és a szilárd jogrend, hanem a nagyhatalmi ellentétek és a regionális konfliktusok állandósulása irányába mutat. Ezért döntő jelentőségű az Európai Unió jövője és békepárti szerepvállalása. Ha a 27 állam globális politikai hatalommá akar válni, és meg akarja védeni polgárait a külső veszélyektől, akkor közös kül- és védelempolitikára van szüksége. A tagállamok egy része ezt évek óta szorgalmazza, míg másik részük az integráció lazítására és a nemzetállami szuverenitás erősítésére törekszik. A 2010 óta hatalmon lévő Orbán-kormányzat ez utóbbiak közé tartozik. Orbán Viktornak és rendszerének nyugat-európai megítélése emiatt is ellentmondásos. Miközben az euroszkeptikus jobboldali sajtóban elismerően írnak róla, az Európa-párti liberális és demokratikus hírmagazinokban egyre keményebben bírálják. A könyv második része az Economist, az Express, a Spiegel és a Weltwoche című hetilapokban az elmúlt 15 évben ezzel kapcsolatban megjelent közleményeket elemzi.„Moszkva külpolitikai aktivitása, az ismétlődő berepülések Észak- és Kelet-Európa légterébe, a norvég, sőt a brit partokig merészkedő orosz tengeralattjárók felderítő akciói és a négyévenként megtartott nagy hadgyakorlatok az ország nyugati régióiban indokolt aggodalommal töltötték el az orosz határ túloldalán fekvő országokat. A balti államok megkezdték a leválást a Moszkva által kontrollált áramhálózatról, visszaállították a kötelező katonai szolgálatot, és gyakorolták a gerilla-hadviselést. Lengyelország a GDP közel 5%-ára emelte katonai költségvetését, és fokozta védelmi együttműködését Washingtonnal. […] A balti országokban, amelyek 1919-ig a cári Oroszország, 1945–1990 között pedig a Szovjetunió tartományai voltak, valamint Lengyelországban, amelynek a keleti határai a 19–20. században Oroszország, majd a Szovjetunió mindenkori erejétől függően ezer kilométereket mozogtak ide-oda, továbbá Finnországban, amelyet a Szovjetunió 1939–1945 között kétszer próbált meg elfoglalni, […] megértették: nincs hová hátrálni; Hannibal ante portas.”