CSATTAN, ÁS, TEMET

-Regény felé félúton, írnám-préselném még alcímként e szövegfolyam elé, meghatározván műfaj-kísérletét; tárcakisregény, variálnám tovább, ha magyaráznom s magyarázkodnom kellene itt; mi több: kilépvén régi kabarékból, azt is rivallhatnám, e hátsó borítót lóbálván, mint valami fülszögbelövőt: olvass, ha rosszat akarsz. Mert negyed század elröppent esélyeinek keserű krónikatöredékei ezek, egy olyan, korántsem egyedi koré, melytől jóval többet reméltünk; új történelmet írunk általa, hittük, sőt, ez most végre a történelem lesz, az aranykor, a virágkor, maga a megvalósult álom – s hát nem az lett. Legfeljebb néhányaknak; de nekünk, a népségnek, most is ugyanaz jutott: menetelés vakon, ügetés egymásba gabalyodott sikátorokban, mindig ott sejtvén, valahol arra vagy erre vagy amarra a történelem főutcáját; a felhajtósávot a világháló információs sztrádájára, ahonnan már nincs letérés, nincs visszafordulás – de hát miért ne lenne? Ki állítja ezt? Nekünk…!? Regény felé félúton, mondom tehát, apró tárcák, az eltelt negyed század folyamatosan megjelent „menetgyakorlatainak” szőttese ez a könyvecske, meder nélküli folyam, hullámai tetején árvízi élethulladékok hánykolódásaival, ha már végképp dagályos akarok lenni – de egyszerűbb, ha azt mondom végül: egy olyan negyed századról szól, melyben, mint spanyolviaszt, újra feltaláltuk a biomotor működésének négy ütemét. Bekap, rág, fúj, csattan – s a nagy hévvel fogadott eszmebonbon végül, mint rágólufi borul, terül, feszül, szárad rá alatta eltűnő arcunkra. Vajon ki lát majd minket?Tamási Orosz János-