A VISZÁLY

Idézet a főműből: „Egy áldozat nem bizonyíthatja, hogy sérelmet szenvedett. Egy panaszos olyan valaki, aki kárt szenvedett, de rendelkezik az eszközökkel, hogy ezt bizonyítsa. Áldozattá akkor válik, ha elveszti ezeket az eszközöket.” Vannak tehát „esetek”, amikor nem jogvita, hanem viszály keletkezik (amikor „a panaszos meg van fosztva az érvelési eszközöktől, és ennélfogva áldozattá válik”). „Viszály esete két fél között akkor lesz, ? mondja Lyotard – amikor az őket szembeállító konfliktus megoldása az egyikük idiómájában történik, noha a sérelem, amitől a másik szenved, nem fejeződik ki ebben az idiómában.”Ebben az értelemben mindnyájan áldozatok vagyunk, vagy lehetünk. Lyotard hosszan sorolja a könyvben a múlt és a jelen (olykor a történelem kirívó) példáit. És mégis … ha a nyelvet nem egyszerűen csak „információk kommunikációjának” tekintjük, akkor a viszálynak is lehetnek megoldásai. Mert: „a viszálynak igazságot szolgáltatni annyi, mint hogy új címzetteket, új feladókat, új jelentéseket, új referenseket létesíteni, hogy a sérelemnek alkalma legyen kifejeződni, és hogy a panaszos ne legyen már áldozat. Ez a mondatok új képzési és összekapcsolási szabályait követeli.”Persze, „sokat kell keresni, hogy megtaláljuk az új képzési és összekapcsolási szabályait a mondatoknak, amelyek képesek kifejezni a viszályt, amit az érzés árul el, ha nem akarjuk azt, hogy ez a viszály rögtön egy jogvitává legyen eltussolva… .” De a feladat nem lehetetlen, mert, mint Lyotard fogalmaz: „Egy irodalomnak, egy filozófiának, talán egy politikának tétje az, hogy tanúskodjon a viszályokról, nyelvszokásokat találva a számukra.”JEAN-FRANÇOIS LYOTARD (1925–1998) főként a posztmodern fogalmának kritikai használatáról ismert francia filozófus. Sokrétű életműve nehezen osztályozható. Leginkább fajsúlyos művei a témáikat általában a nyelvfilozófia, gazdaságtan, ismeretelmélet, tudományfilozófia, sőt, az irodalmi kritika és az összehasonlító irodalomtudomány területéről veszik.