A SZÉKELY NEMZET TÖRTÉNETE ÉS ALKOTMÁNYA

100 év után olvasható újra a kolozsvári professzor egykori alapműve, a Trianon utáni erdélyi kultúrtörténet egyik legfontosabb könyve, ezúttal egy színes albumban. 1874-ben Kolozsvárt a székelyek történetének megíratására bizottság alakult (gróf Mikó Imre elnöklete alatt), mely (főként Jakab Elek buzgólkodására) pénzalapot gyűjtött, és Szabó Károlyt, a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanárát megbízta a munkával, ő nagy szorgalommal látott az anyag összegyűjtéséhez, kiadta a Székely Oklevéltár három kötetét (1872–1890.), a negyedik hagyatékában maradt; szép tanulmányokat is írt, de a székelyek történetét nem írhatta meg. Halála után a Bizottság gróf Kuun Géza elnöklete alatt 1892. november 13-án tartott közgyűlésén engem bízott meg, mint Szabó Károly utódát a kolozsvári egyetem magyar történelmi tanszékén, a még hiányzó anyag összegyűjtésével és a székelyek története megírásával. Hosszú évek nehéz munkájába került, míg elkészült a székelyek története, legépeltettük két példányban, kiadtuk bírálatra Nagy Gézának, majd az ő halála után Sebestyén Gyulának, Márki Sándornak és Kozma Ferencnek s a kedvező bírálatok alapján készültünk a kiadására. De időközben kitört a világháború, bekövetkezett az oláh betörés, kiveretés (1916), majd Erdély megszállása (1918) s a kiutasítások (1919). Erdélyből távozásom előtt (1919 őszén) a kész munka egyik gépírásos példányát otthagytam Kolozsvárt a Bizottságnál, a másik példányt magammal hozva, 1920 őszén felolvasás keretében bemutattam a Magyar Tudományos Akadémia történelmi osztálya ülésén. A pénz értékének rohamos süllyedése, a nyomdai árak gyors emelkedése miatt a ?. T. Akadémia könyvkiadása is megcsappanván, nem remélhettem, nem is kértem kiadását, bár azt a legilletékesebb székely történelmi szakértők a nemzeti becsület kérdésének mondották a már akkor tőlünk elszakított székelyek irányában. Később a kormány részéről érdeklődtek a munka iránt, de az időközben bekövetkezett igen nagy áreltolódás miatt nem tudtak kellő támogatást adni a munka kiadásához. Az elszakított Erdélyben rekedt pályadíj-alap hadikölcsönbe fektetve időközben elértéktelenedett. A székelyek története így népükkel, írójukkal együtt hontalan bujdosóvá vált és várt a jobb idők felderülésére. A székely szívósság és lelkesedés vette pártfogásába saját története elárvult ügyét. A menekült erdélyi honfitársak Hargitavár-alja jelképes székely községe előfizetési felhívást bocsátott ki a felényire összevonandó munka kiadására. Az előjegyzésnek oly páratlan szép eredménye lett, hogy annak alapján a Franklin Társulat elvállalta a munka kiadását, 2000 példányban való kinyomatását. A munka eredetileg tehát szélesebb keretben készült, mint ahogy összevont alakjában megjelenhet. A részletekből mintegy felét ki kellett hagynom, de jellegében nem változott. Irányelvem, melyet a pályázati tervrajzban kifejtettem, nem változott. Már abban hangsúlyoztam, hogy a székelyek eredetének vitás kérdésében az én vezéreszmém a nemzeti hagyománynak összekapcsolása, kiegyeztetése az ismert történeti tényekkel s a székelyek eredetét a hun birodalom megdőlése s a magyarok honfoglalása között a hagyomány nyomán keresem. Ha a kérdés mathematikai bizonyossággal el sem dönthető: a történeti igazság, azt hiszem, megközelíthető. A nemzetek őstörténelme különben sem szokott okleveles dokumentumokon alapulni, mégis minden nemzet tiszteli és megbecsüli az ősi hagyományokat. Mindamellett én a székelyek történetének lényegét és súlypontját nem az eredet homályos kérdésének tisztázásában, hanem a már dokumentálható történelem és az intézmények fejlődésének megállapításában látom. Az őstörténelem tehát külön választandó a valódi történelemtől s a súlypont erre fektetendő. Ezt a programot követtem és megtartottam. Az eredet kérdésében összegeztem röviden a mások véleményeit, hozzáadtam a magamét, anélkül hogy csalatkozhatatlanságot tulajdonítanék bármely véleménynek. A székelyek eredetének elmélete nyílt kérdés marad továbbra is; a valódi történelem s az alko