A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS KÁNONJAI

A tanulmánykötet hazai és külföldi szerzői – Gyáni Gábor, Kontler László, Mester Béla, Rácz Sándor, Miru György, Babarczy Eszter, Balog Iván, Kecskeméti Károly, Kende Tamás, Dénes Iván Zoltán, Gergely András, Mészáros András, Hatos Pál, Egry Gábor, Ábrahám Barna, Trencsényi Balázs és Sorin Antohi – számára a kánonok az intézményesített nemzeti történettudomány (irodalomtörténet, filozófiatörténet, régiótörténet) elbeszéléseinek témáit, módszereit, cselekményformálásait, ideológiai vonatkoztatásait, szerkesztésmódjait, műfajait, érvelési típusait és retorikáit jelentik. Azokat, amelyek mint szakszerűséget tudományként meghatározó értékelési és szocializációs minták, valamint kritériumok magától értetődőnek tekintett elbeszélésekben, elsajátított készségekként hagyományozódnak át nemzedékről nemzedékre, és amelyekkel szemben lépnek színre a rivális koncepciók. Magyar történetírás alatt pedig a 19–20. századi magyar nyelvű, a történelmi Magyarországra vonatkozó történettudományi, irodalomtörténeti, filozófiatörténeti és régiótörténeti mesternarratívákat értenek, amelyeket felülírnak az összehasonlító kutatások és elbeszélések. A könyv egységei (Kánonok, Ellenkánonok – alternatív kánonok, Mesterelbeszélések és Regionalizmus – összehasonlítás), nem tévedhetetlen rendszeralkotó, a nagy kirakós játék végső megoldását kereső és megtaláló, s annak jegyében mindent besoroló iskolamesterek cáfolhatatlan kinyilatkoztatásait tartalmazzák, hanem olyan egymásra figyelő és egymással civilizált diskurzust folytató kutatók cáfolható, viták tárgyát képező historiográfiai értelmezéseit, akik az elméleti, a szak- és az interdiszciplináris irodalom vitáihoz, tanulságaihoz és módszertani javaslataihoz megalapozott, autonóm és kritikus módon viszonyulnak.