A FEHÉR EPERFA

A szerző nagyanyja életét regényesen feldolgozó A fehér eperfa pazar, megható portré a harmincas évek Japánjában élő, két világ között őrlődő, fiatal koreai nőről, akinek nincsen más választása, a családja jövője érdekében vissza kell szereznie az identitását.1928, Korea japán megszállás alatt. A tizenegy éves Mijong aprócska, Phenjan melletti falujának határán túl mutató álmokat dédelget. Tanár szeretne lenni, nem kíván előre elrendezett házasságot kötni, saját maga akar dönteni a jövőjéről. Amikor lehetősége nyílik, hogy Japánban éljen a nővérével és továbbtanuljon, talán nem is lehetne boldogabb, pedig az édesanyját és a koreai nevét is kénytelen maga mögött hagyni.Kiotóban egyre ellenségesebben viselkednek a koreaiakkal, Mijong pedig gyorsan rájön, hogy a túlélés érdekében japánná kell válnia. Japán néven, Mijokóként nővér lehet, de ahogy telnek-múlnak az évek, úgy érzi, hogy kezdi elveszíteni önmagát. Egy koreai gyülekezetben vigasztalódik, és valami olyat talál, amire egyáltalán nem számít: célt és fiúgyermeket adó szerelmet egy aktivista oldalán.Mikor a háború közvetlen közelről fenyeget, Mijong egyre inkább szembesül új otthonának korlátaival. Választania kell. Döntése pedig örökre megváltoztatja az ő és szerettei életét.„Szép, mély történelmi tudásról tanúskodó regény... Ha a Pachinkót szeretted, A fehér eperfát is szeretni fogod.- —Lisa See, a New York Times bestseller The Island of SeaWomen szerzőjeRészlet a könyvből:1935. ősz és télA nyár őszbe fordult a közeli Arasijama-hegyen, amelynek fái, a lány szívének ragyogásához hasonlóan vörös, arany- és narancsszíneket vettek fel. A következő hónapokban Mijoko gyakran találkozott Hodzsunnal a folyónál. Beszélgettek, sétáltak, és a karjuk néha egymáshoz ért.Egy hirtelen zápor alkalmával a Daimaru áruházban találtak menedéket, és végül egész kis kaland kerekedett a váratlan eseményből. Lifttel mentek fel az ötödik szintre, és egy tál rizses húsos curryt ettek az étteremben. Egymással szemben ültek, üdítőitalt ittak, és a közeli asztalnál fagylaltozó gyerekekre mosolyogtak. Hodzsun vásárolt a lánynak egy esernyőt az alagsorban található leértékelt árucikkek közül, és egymáshoz bújva, egymásba karolva sétáltak hazáig. Hodzsun egyszer csak megragadta Mijoko kezét, és nevetve szaladtak a felhőszakadásban. A lánynak már hiányzott a férfi, ha éppen nem volt vele, és alig várta, hogy ismét időt tölthessenek együtt.Decemberben egy másik esemény is okot adott a boldogságra. Levelet kapott Tejongtól.Kedves Mijong!Anyád jobban van. Apa még mindig segíti őt. Anyád azt mondta, hogy büszke rád, amiért segédápolóként támogatod a hozzá hasonlókat.Azt is mondja, hogy a pénzedet a tanulmányaidra használd fel, és vegyél valami szép dolgot magadnak. Egy phenjani vendégházban élek. Nyugati öltönyt hordok, és mindennap dolgozni megyek a bankba. Sokat tanulok. Kérlek, látogass meg, amikor majd tudsz. TejongAz anyáról szóló jó híreket olvasva reménysugár csillant fel Mijoko előtt. Elképzelte, ahogy az anyja felül és megint kötöget. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy Tejong öltönyben és nyakkendőben indul a bankba, hogy fontos munkáját végezze. Hodzsunnak is megmutatta a levelet, és hirtelen úgy érezte, hogy lehetőségek nyílnak meg számára a jövőben. Lehet, hogy egy napon majd visszamehet az iskolába, és nem kell többet aggódnia anya miatt. Talán még a most elérhetetlennek tűnő nővérkedést is kitanulhatja. És Hodzsunnal is elmélyülhet a kapcsolata.Hodzsun elvitte magával a lány a lakhelyétől nem messze található, kétemeletes otthonához. Beinvitálta, de Mijoko nemet mondott; vöröslött az orcája a lehetőségre, hogy a férfi családja megveti majd azért, mert nincsen rendes családja és pénze. Végtére is szegény lány volt, akivel nem éltek itt a szülei. Hodzsun a faépületre mutatott, és elmagyarázta, hogy a központi udvar körül három szoba van a földszinten és még három az emeleten. Apja, anyja, két fiútestvére és azok feleségei mind egy fedél alatt éltek.Hodzsun házát látva Mijokónak eszébe jutott