A BÁLNA ÉNEKE – REGÉNY ÖT HANGRA

„Picoult sodró lendületű regényei rosszul működő családokról, árulásról és jóvátételről mesélnek… Picoult kivételes módon ábrázolja a felnőtté válás mozzanatait: nem borzad el, nem ítélkezik, abszolút lenyűgöző. – The Washington PostJodi Picoult első regényében öt részletesen kidolgozott elbeszélői hangot sző egybe, ezeken keresztül mesél a szerelemről, a veszteségről és önmagunk felfedezéséről. Egy anya, a lánya, és három nagyon különböző férfi hangján szól hozzánk. Jane mindig is mások árnyékában élt. Bántalmazó családja elől menekülve hozzámegy az óceánkutató Oliver Joneshoz, ám hamar második helyre szorul férje egyre inkább felívelő karrierje mögött. Ám amikor lányát, Rebeccát sérelem éri, Jane határozott fellépése mindenkit megdöbbent. Jane és Rebecca maguk mögött hagyják San Diegót, és vele Olivert, hogy Amerikát átszelve eljussanak a menedéket nyújtó massachusettsi almáskertbe, ahol Jane öccse, Joley dolgozik. Leveleivel, amelyek különböző postahivatalokban várják a húgát, ő segíti át Jane-t az Államokon. Minden egyes levél útba igazítja a következő postához, és esélyt ad számára, hogy elgondolkodjon elfelejtett múltján. Olivernek, aki hatalmas óceánokon át kutatja a hím hosszúszárnyú bálnák nyomait, most egy kontinensen keresztül kell követnie kiszámíthatatlan feleségét. Ez csak úgy megy, ha megtanulja a felesége szemével nézni a világot – és önmagát. A bálna éneke erőteljes és érzékeny regény a családi életről, amely azt járja körül, hogyan adja át a dalokat egyik férfimesélő a másiknak, és azt is, hogy hogyan örökítik át tudat alatt az anyák a figyelő hallgatás női hagyományát a lányaiknak. RészletA fotó jobb felső sarkában egy picike repülő látszik, mintha egyenesen a homlokom felé tartana. Nagyon apró, szürkéskék színű, és hosszúkás, tojásdad alakját középen a szárnya szeli ketté. Az alakja igazából keresztre emlékeztet. Ez volt az első dolog, ami feltűnt anyámnak, amikor megkaptuk a képet Massachusettsben. – Látod, Rebecca! Ez egy jel – mondta.Három és fél éves koromban túléltem egy repülőkatasztrófát. Anyám azóta számtalanszor elmondta, meg van írva, hogy különleges sorsom legyen. Nem mondanám, hogy egyetértek vele. Még csak nem is emlékszem a dologra. Ő meg apám összevesztek – a vége az lett, hogy anyám a konyhamalac fölött zokogott, apám meg mindenhonnan leakasztotta az értékesebb festményeket, és biztonságba helyezte őket az Impalája csomagtartójában. Erre anyám és én elmentünk a szülei Boston mellett lévő, tágas, napsárga otthonába. Apám folyamatosan hívogatott bennünket. Azzal fenyegetőzött, ránk küldi az FBI-t, ha anyám nem enged haza. Így végül hazaküldött, de azt mondta, ő nem tud velem jönni. Egész pontosan így fogalmazott: – Ne haragudj, édesem, de nem bírom elviselni azt az embert. Majd felöltöztetett egy kis kötött, citromsárga szettbe, kezemre pedig fehér kesztyűt húzott. A reptéren átadott egy légiutas-kísérőnek, kaptam két búcsúpuszit és figyelmeztetett: – Aztán el ne hagyd a kesztyűt! Egy vagyon volt.A katasztrófából nem sok mindenre emlékszem. A repülő darabokra hullott körülöttem; éppen a nyolcadik sor előtt tört ketté. Csak arra emlékszem, hogy szorongattam a kesztyűmet, és senki nem mozdult, én meg nem tudtam, szabad-e levegőt vennem. A katasztrófáról alig maradtak emlékeim, de amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mi történt, anyám elmesélte, hogy az öt túlélő egyike voltam. Azt mondta, a Time címlapjára került a fényképem, ahogy sírva nyújtogatom a karom a megperzselődött kis sárga ruhámban. Egy munkás készítette a képet Brownie kamerával, az egyik farmról, a sajtó felkapta, és Amerika-szerte milliók zártak a szívükbe. Anyám beszélt az égig csapó lángnyelvekről, a megperzselt felhőkről – és arról is, hogy milyen jelentéktelen volt a vitája apámmal. A képet egy kamionsofőr csinálta rólunk aznap, amikor elhagytuk Kaliforniát. A sarkában ott az a repülő. Anyám haja lófarokba fogva. A karját lazán a vállamra veti, de az ujjai természetellenes erővel szorítják a tarkóm, mintha nem ha