FANYAR NAPPALOK A TOKHAL-TAPÉTÁS SZOBÁBAN

„Még egyetlen sorát sem olvastam Fekete Ádámnak, ami ne lett volna teljesen magától értetődő. Feá – így hívják kortársai, barátai, hívei, és ha ezt a szót kimondják, mosoly dereng fel arcukon. Feá városi legenda. Veszélyes sokoldalúsága egyszerűségre tanítja. A legbonyolultabb gondolatmenetek is evidenciává válnak nála: a ritmus, a szavak a kezére játszanak, pedig keményen megdolgozik értük. Leír valamit, és az úgy ül a papíron, úgy villog a képernyőn, mintha örökre ott lett volna. Mint aki fölemel valamit a földről, vagy bever egy szöget a falba. Nem mintha versei nem tudósítanának küzdelemről az anyaggal, a saját testével, magányával, a világgal, amibe beleszületett. Nem törekszik mindenáron formai tökélyre, hagyja, hogy az anyag megmutassa magát. Kezdő költőkre mondják: tehetséges, de ez több, mint puszta tehetség, ez készenlét és forma találkozása. Játékosan sziporkázó, mint Christian Morgenstern, súlyosan anyagszerű, okos és félelem nélküli, mint Petri, naiv, könnyed, tragikus, mi